Bármely festészetkedvelő, de bármely átlagos műveltségű ember számára ismerősen és sokat sejtetően cseng a Prado Múzeum neve. A falai közt őrzött roppant mennyiségű szépség és történelem kétségtelenül közös örökségünk.
A termeiről alig negyven-ötven éve készült fényképeknek vagy metszeteknek ma már különös, távoli ízük van, és nyílt mosolyra késztetik az embert. Megváltoztak a múzeumról alkotott elképzelések, és - szerény mértekben - a Prado is egyre modernebb lett, falai és termei megtisztultak a rosszul sikerült toldalékoktól, a szobák jobban elkülönültek egymástól, hogy közelebb kerülhessenek szemlélőikhez; az összkép áttekinthetőbb és világosabb lett. A korábban sötét folyosók kivilágosodtak; új termek épültek, már-már valószínűtlen mértékben hasznosítva régi udvarok és mellékhelyiségek tereit. A lakk és padlóviasz illata, mely oly mélyen ivódott be a cádizi tengerpartról frissen érkezett ifjú Rafael Albertibe, eltűnt, midőn a régi és szagos fapadlók átadták helyüket a hideg és éghetetlen márványnak, mely viszonylagos fényűzést és nyilvánvaló biztonságot kölcsönöz a termeknek.
De ugyanakkor, és ez a fontosabb, megsokszorozódtak a látogatói.